Szeretem Bogár Lászlót

Mintha előre látta volna ami következik. Nem csoada, hiszen ő már egy dörzsölt  tapasztalt róka. Íme az írás:

Ma a neoliberalizmus jegyében ismét a tőke szabadságának korszakát éljük. A dollár világuralmának 60 éve alatt a világgazdaság megélt néhány lassulási korszakot, de válságra nem került sor. Mégsem lehetünk nyugodtak. A világgazdaság relatív stabilitásának ugyanis vannak komoly haszonélvezői, de a terheket is vállalniuk kell valakiknek.

A kapitalizmus több mint 200 évvel ezelőtt indult hódító útjára. A XIX. század végére Európa és az észak-amerikai kontinens elnyerte máig is fennmaradó kapitalista arculatát, amelynek az I. világháborúig tartó másfél évszázadára gazdasági visszaesésekkel, válságokkal sújtott fejlődés volt a jellemző. Ez a XIX. század második felére megszülte a közös pénzt, a világpénzt: az aranyat. A tőke előtt leomlottak a korlátok, a verseny világméretűvé és szabaddá vált.

E liberális gazdaságfelfogásnak hamarosan kiütköztek a korlátai. A tőkés vállalkozások és a nemzeti államok közötti összefonódott érdekviszonyok és az abból adódó konfliktusok messze felülmúlták a rokoni szálak jelentőségét. Tudvalévő ugyanis, hogy az I. világháborúban hadviselő felek uralkodó családjai szinte kivétel nélkül szoros rokoni kapcsolatban álltak egymással. Ez mégis kevés volt a vérontás és a világégés megakadályozásához.

Az I. világháborút követő újjáépítési szakasz, valamint a vesztes országcsoportban a pangás válságot érlelt. Ez Bécsből kiindulva végigsöpört a világgazdaság minden számottevő nemzetgazdaságán. A kormányok arra a következtetésre jutottak, hogy mivel a verseny teljes szabadsága időnként romhalmazzá teheti a világgazdaságot, korlátozni kell. Az állam szinte mindenütt lépett is. Igaz, különbözőképpen: a kapitalista világrendszerből kilépett Oroszország egyenesen tagadta a piacot: a termelésnek a szükségleteket kell kielégíteni, így a termelés tervezhető. Az Egyesült Államokban Roosevelt elnök vitte sikerre a gazdaságpolitikát. Németországban a náci rezsim állami megrendelésekkel árasztotta el az ipart.

Az állami beavatkozások ugyanakkor szétzilálták a világ korábbi, egységes pénzügyi rendszerét. Az arany mint nemzetközi pénz helyébe regionális valutazónák (font, frank, dollár) kerültek. A pénzügyi korlátozásokkal a tőke korábbi legendás szabadsága is eltűnt.

Dolláruralom
Miközben háborút viselt országok egész sora hevert romokban, az USA-ban – nem utolsósorban a háborús kereslet hatására – gyors technológiai fejlődés zajlott le. Az európai államok is érdekeltek voltak a fejlesztés eredményeinek meghonosításában, ám ezeket csak dollárért lehetett kapni. A súlyos dollárínség hatására az európai aranykészletek jelentős részét kénytelenek voltak dollárra cserélni. A háború pusztításai az európai cégek értékét nagyban csökkentette, így az amerikai befektetőknek ezek könnyen váltak befektetési célpontokká. Az így amerikai tulajdonúvá váló cégek eladásakor újabb dollárösszegek érkeztek Európába. Az immáron amerikai tulajdonú cégek könnyen kaptak hiteleket amerikai bankoktól. A dollárt mindenki korlátozás nélkül elfogadta, helyettesíteni volt képes világpénzként az aranyat, létrejött az euró–dollár piac. Az amerikai központi jegybank garantálta a dollár aranyra történő átváltását. A Világbank és az IMF célkitűzései között szerepelt a nemzeti valuták szabad átváltásának visszaállítása.

A ’70-es évek elejére a világgazdaság fejlődése több országot megerősített. Ezek komoly export- (dollár-) bevételeiket a kereskedelmi bankokon keresztül a jegybankok trezorjaiba csorgatták, amelyek kezdtek megtelni. Nyilvánvaló volt, hogy egy válság esetén az USA nem tudna helyt állni, hiszen felhalmozott aranykészletei nem voltak elegendőek ahhoz, hogy a rögzített aranyáron a dollárokat átváltsa. 1973 augusztusában az átváltási kötelezettséget az Egyesült Államok egyoldalúan felmondta. Az arany formális szerepe is megszűnt, a világpénz szerepét a papír alapú dollár vette át.

Az USA külföldi vásárlásait frissen nyomtatott dollárral fedezi. Ezeket a központi bankok tartalékként felhalmozzák. A tartalékeszközök hasznosításának szinte nincs más lehetősége, minthogy az Egyesült Államok növekvő államadósságát finanszírozzák. Az USA államháztartása és fizetési mérlege évtizedek óta deficitben van. Ezt a deficitet a külföldiek alacsony kamatlábakkal finanszírozzák. Manapság úgy áll a helyzet, hogy az USA társadalmának jóléte, gazdaságának fejlődése attól a több ezer milliárd dollár külföldi befektetéstől függ, amit a külföldi központi bankok az Egyesült Államok kincstárjegyeibe és kincstári kötvényeibe fektetnek, alacsony kamatért.

A mérleg két serpenyője
A haszonélvezők sorában elsősorban a USA kormánya áll, jelenleg több mint 4000 milliárd dollár külföldi pénz finanszírozza az USA költségvetését. (Magyarország 40 évi bruttó társadalmi terméke.) Ugyancsak haszonélvezője a stabilitásnak a multinacionalista tőke. Ez működési rendjét illetően már rég kiszabadult sok gyenge nemzetállam (mint hazánk) ellenőrzése alól. Adót, ha fizet is, nagyon keveset. A befektetések hozamát általában külföldre utalják, a befektetést fogadó államoktól adóelőnyöket, beruházási hozzájárulásokat csikarnak ki. Az olcsó munkaerőt termelésbe állítva többlethaszonra tesznek szert.

A terheket egyrészt azok az államok viselik, ahol a multinacionalista tőke megjelent befektetőként, és az állam gyenge, másrészt azok az államok, akik hatalmas devizatartalékokat halmoztak fel dollárban. Az egyik országcsoport extraprofitot juttat a multi tőkének, a másik pedig lemond tartalékai hozadékának egy részéről.

Lesz-e pénzügyi összeomlás?
Nyilvánvaló, hogy a kényes egyensúly akkor billenhet meg, ha a teherviselők közül valamelyik nagy egység változtat eddigi magatartásán. Ez például bekövetkezhetne, ha Kína dollárjait tömegesen váltaná át euróra. Ezt azonban nem teheti, mert azonnal szembenézne amerikai kereskedelmi korlátozásokkal, hiszen a kínai export-iparok jelentős hányada éppen az Egyesült Államok piacára termel.

A multinacionális tőke extraprofitja elleni fellépés is kibillenthetné az egyensúlyt. Erre jelenleg csak az Európai Unió lenne képes. Ma azonban a multinacionális tőke társadalmi felelősségét megalapozó lépések területén az uniós tagországok között nincs hatékony együttműködés.

Nagy piaci átrendeződést jelenthet az is, ha az olajtermelő országok áttérnek az euróban történő árjegyzésre. A dollár ismét nagyot vesztene az euróval szemben. Az olajtermelő és -szállító országok között ilyen egységfront még nem alakult ki.

Végül az is billentene a relatív egyensúlyon, ha a dollártartalékaik egy részéből az amerikai kincstár helyett néhány multi sújtotta országot finanszíroznának a dollár-felhalmozók.

Annak ellenére, hogy a dollár világuralmi helyzete ma még megdönthetetlennek látszik, nem biztos, hogy ez örökké így is marad. Nem biztos, hogy Kína és az olajtermelő országok mindig eltűrik devizatartalékuk alacsony hozamát és értékvesztését a dollárral szemben. A multinacionális tőke tradícióromboló és társadalmi felelősséget nem vállaló tevékenységével szemben is növekszik az elégedetlenség. Nehéz megjósolni, hogy a világ pénzügyi stabilitását tartó oszlopok közül melyik és mikor rogy meg, és annak milyen válságos pénzügyi következményei lesznek, de hogy ez bekövetkezik, az bizonyosnak látszik.
 
 A cikk a Képmás 2007. novemberi számában jelent meg.
 

Amikor 2011. november 17-én este az MTI rövid hírben közölte, hogy a kormány felveszi a kapcsolatot a Nemzetközi Valutaalappal, igen különös időszak vette kezdetét. A kormányt alkotó politikai erők ugyanis 2010. július 16-án, amikor viszont azt jelentették be, hogy megszakítják az IMF-fel zajló tárgyalásokat, egyértelművé tették stratégiai álláspontjukat. Ez az elképzelésrendszer, ha nem is egészen ellentmondásmentesen, de viszonylag koherens módon kifejtette, hogy a 2010-ben hatalomra került kormány nemzetstratégiai céljai összeegyeztethetetlenek azzal a világban ma uralkodó állásponttal, amelyet a valutaalap képvisel. Ennek a szembenállásnak a lényege nyilvánul meg abban, hogy az IMF olyan „strukturális reformok” véghezvitelét sürgeti fennállása óta, amelyek egy bizonyos, hosszú évtizedek óta világosan kirajzolódó társadalmi-gazdasági átalakulást eredményeznek mindenütt, ahol valóban végrehajtották őket a világban. Az ilyen intézkedések nyomán létrejövő társadalmi szerkezet ugyanis hosszú távon a „latin-amerikanizálódás” irányába mutat. A növekvő társadalmi különbségek, a döntő többség lepusztulása, lejtőre kerülése jelzi e stratégia meglehetősen vészjósló következményeit. A folyamatos „megszorítások” valójában süllyedő recessziós spirálba hajszolják ezeket a társadalmakat, aminek következményei beláthatatlanul súlyosak, és az állandósuló „kvázi-polgárháború” irányába lökik őket. A kormány a 2010 júliusa és 2011 novembere közötti időszakban megkísérelte olyan átfogó nemzetstratégia kidolgozását és megvalósítását, amelyet ezzel az IMF által képviselt logikával való tudatos szembefordulás jellemzett. Még az IMF-fel való kapcsolatfelvétel bejelentése előtt három nappal is éppen ezt a szembefordulást hangsúlyozta a nemzetgazdasági miniszter a 2012-es költségvetési expozéjában a parlamentben.
Azt azonban igen látványosan megtapasztalhattuk, főként 2011 októbere során, és aztán egészen 2012 januárjáig, hogy a globális „birodalom” brutális pénzfegyverek segítségével a világ bármelyik „lokalitását”, így a magyart is, arra kényszerítheti, hogy a IMF-fel való kapcsolattartásának módját „újragondolja”. Ez nyilván meg is történt, mert egyébként aligha került volna sor a múlt év novemberi újbóli kapcsolatfelvételre. A helyzet azonban az, hogy lassan egy évvel a kapcsolat-újrafelvétel után nemcsak megállapodás nincs, de elképzelés sem arról, hogy lesz-e, és ha igen akkor milyen tartalommal. Pontosabban mindkét fél deklarálta alapvető álláspontját, és a „tárgyalás” nagyjából abból állhat, hogy ezeket az álláspontokat újra és újra kifejtik egymás előtt a felek. Ebbe a, már eddig is éppen eléggé talányos és zavaros, helyzetbe „csapódott be” az a hír, hogy az IMF valójában már világossá is tette, hogy a megállapodás feltételei megegyeznek azokkal, amelyekről a kormány már eddig is kifejtette, hogy számára tökéletesen elfogadhatatlanok. Vagyis a helyzet most visszakanyarodni látszik a megegyezésképtelenség eredeti állapotába. A nyilvánosságban azonban minkét fél változatlanul azt „kommunikálja”, hogy megállapodást akar.
Nos, ennek a sajátos „patthelyzetnek” az alapvető okai valójában pontosan ismertek, csak egyelőre mindkét fél tartózkodni látszik attól, hogy erről nyíltan beszéljen, és erre jó okuk van. Az a patt helyzet ugyanis, ami most a Magyarország nevű lokalitás és az IMF nevű globális hatalmi szereplő között kialakulni látszik, az, az egész világhelyzetre is igaz. A „nem létező” globális birodalom ugyanis semmi jelét nem mutatja annak, hogy valamilyen új egyezségrendszer („New Deal”) segítségével kiutat keressen az egyre pusztítóbb és egyre veszélyesebb válságból. Ennek nyomán a nyugati társadalmak (és ebben az értelemben Magyarország is nyugati társadalom) egyre nagyobb részében mutatkoznak a szociális szövetrendszer teljes széthullásának egyre veszélyesebb következményei. Az ennek nyomán egyre ingerültebb helyi társadalmak viszont részben nem is értik, hogy valójában mi történik velük, részben pedig elemi szintű képességekkel, készségekkel sem rendelkeznek ahhoz, hogy sikeresen megvédjék magukat, illetve, hogy olyan új egyezséget ajánljanak a globális birodalomnak, amely legalább lassítaná lepusztulásukat. És itt érkezünk el a legkritikusabb ponthoz, a helyi elitek „állagának” megítéléséhez. A globális birodalom és a lokális társadalmak közötti közvetítő mezőben ugyanis nekik kellene valamilyen megoldást találni erre az egyre feszültebb és egyre veszélyesebb patthelyzetre, de nem tudnak, mert kollaboráns létükből adódóan sem értelmileg, sem erkölcsileg nem alkalmasak arra a feladatra, amire egyébként a választásokon kapott felhatalmazásuk szól, pontosabban szólna. Azt nem állítom, hogy a jelenlegi kormányt alkotó reprezentánsok is ebbe a kategóriába tartoznának, de sajnos az ország jelenlegi, és a mostani trendekből egyre kiszámíthatóbb jövőbeli állapota azt látszik igazolni, hogy az általuk követett stratégia aligha lesz alkalmas arra, hogy az egyre fenyegetőbb zsákutcából kiutat találjunk.
A dolgok néven nevezése nélkül azért esélytelen a jelenlegi küzdelem (is), mert e nélkül újra és újra elhihetőnek látszik, hogy az IMF valóban védelmet, védőernyőt nyújt nekünk, holott ez a legteljesebb képtelenség. Ez ugyanis azt jelentené, hogy saját magától védene meg minket, hisz a pénzfegyverekkel támadó piacok valójában ugyanannak a globális hatalmi intézményrendszernek a részei, amelynek a valutaalap is. De mivel a jelek szerint ennek kimondásában egyelőre egyik fél sem érdekelt, marad ez a tragikomikus színjáték, amelynek kimenetele aligha lehet kétséges.